1. fejezet

Egy-két gondolat... Ez a Victoria nem én vagyok, csak a nevemet adtam, meg egy-két saját gondolatot. Szóval bárminemű hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve! Asszem. :D

Nem is szaporítom tovább a szót... Olvassátok, élvezzétek, és ha lehet kommenteljétek, hát ha ad ötletet! :) Áááá izgulok mit szóltok majd hozzá! :D


Menekültem az engem üldözők elől. Nem tudtam merre futok, hol juthatnék ki, hogyan menekülhetnék meg teljesen fegyvertelenül, csak szaladtam. Természetesen mentettem az életemet, hiszen soha nem volt célom, hogy fegyver által haljak meg. Az ösztöneim hajtottak egyre tovább és tovább, na meg az a mérhetetlen adrenalin és szabadulási vágy, az élni akarás. Viszont ha elkapnak és mázlim van egyből lelőnek és nem kínoznak meg vagy rosszabb. Bevetődtem egy fal mögé és kifújtam magam, nem hallottam semmilyen neszt, majdnem hogy lenyugodtam és levegőt is kaptam, megpróbáltam reálisan gondolkozni, de a vérem még mindig a fülemben dübörgött. Nyugodtan pillantottam fel mikor is egy fegyver csövével néztem szembe… hát ennyi volt! Támadómnak csak félig láttam az arcát, de azt a gúnyos mosolyt soha nem fogom feledni, amibe beleborzongtam, és amit utoljára láttam… szépen lassan húzta meg a ravaszt, az utolsó percig kiélvezte a helyzetet, élvezte, hogy gyilkolhat! És eldördült a fegyver, én meg még inkább megpróbáltam a falhoz passzírozni magam, hát ha az megment, de nem…

Zilálva és levegőért kapkodva ültem fel ágyamban a mindent elborító sötétség közepette. Hihetetlenül valóságos volt az álmom, átéltem és éreztem a halálfélelmet. Ilyet többet nem akarok átélni az is biztos. A digitális órára nézve láttam, hogy éppen csak elmúlt fél 3. Körbenézve megláttam a nyitott erkélyajtót, amin hideg levegő áramlott be ezen a kora őszi éjszakán. Akkor emiatt is megborzonghattam, nem csak attól a mosolytól, ami még mindig elevenen él az elmémben. Csak egy valamit nem értettem, hogy én mindent becsukva hajtottam álomra fejemet… egy topban és rövid, nagyon rövidnadrágban keltem ki az ágyból, hogy becsukjam. Úgy gondoltam, hogy egy tea vagy kakaó jól esne kihűlt szervezetemnek, két bátortalan lépést, ha tehettem a szobaajtóm irányába és egy kattanó hangot hallottam meg közvetlen közelről, mire megtorpantam. A sötétséget fürkésztem, hát ha meglátom azt a valamit, ami kattant. Az utcán elmehetett egy autó egy kis halvány fényt adva a szobának, ha eddig nem voltam falfehér most biztos sikerült elérni. Kísérteties módon újból egy fekete fegyver csodával nézhettem szembe, mintha az élethű álmom nem lett volna nekem épp elég… De mi van, ha még mindig álmodom?! Megkockáztattam, hogy megmozdulok és megcsípem magam, vagy felpofozom magam vagy az ellenfelem, hiszen ha álmodom akkor úgy is túlélem!

- Ne mozdulj! – hát ez nagyon nem tűnik nekem álomnak…

- Ki vagy és mit akarsz? – kérdeztem meg felbátorodva, hangom egyáltalán nem remegett, pedig meg lett volna rá minden okom.

- A főnök látni akar!

Főnök? Miféle főnök? Rendőrfőnök, konyhafőnök, főnökfőnök. Sokféle főnök van, de nem tudom a csávóka milyen főnökre gondol, hogy egy pisztollyal kell nyomatékosítania, hogy ne szaladjak el sikoltozva és kapálózva. Jobb ötlet híján, hogy semmilyen főnök nem jut eszembe arra gondoltam, hogy a nővérem uszította rám ezt az alakot. Na de hogy ő főnök legyen az kizárt, ha nem lenne a képembe nyomva a fegyver talán még el is nevetném magam.

Azért gyanakodok a nővéremre, mert ahol csak tudunk keresztbe teszünk a másiknak. Míg én több nyelven beszélek, diplomám van és egy jól kereső munkahelyem, van egy kis kuckóm és rengeteg szerető barátom, addig ő egy bárban dolgozik és mit ne mondjak bármit megtesz egyéb juttatások fejében, hogy valahogy meg tudjon élni…

Viszont engem egyáltalán nem zavar, hogy odajutott, miután anyánk meghalt én elköltöztem és megkezdtem az új életemet ennek már több mint 3 éve. A nővérem és bátyám ott maradt a „családi fészekben” és szépen lassan eladósodtak, aztán a bátyám is ott hagyta és csak néha ad arról információt, hogy mit csinál, jól van és egyebek. De a nővérem egy külön kategória… csak ő tehet róla ahova került, én meg nem fogom pénzelni a semmiért, vagy hogy sikerüljön neki kiütésig bedrogoznia. És amúgy is csak a féltestvérem és nem tartozok neki semmivel, szinte gyűlöljük egymást, ezért állandóan civakodunk és ráuszítunk a másikra valakit, és e mögött is őt sejtettem.

Épp hogy lefuttathattam ezt a kis elmélkedést magamban, kínzó fájdalmat éreztem koponyámon és rám szállt a mindent elborító sötétség.

Legközelebb rengeteg párna között ébredtem egy ágyban, szűnni nem akaró fejfájással. Tagjaimat megmozgatva semmi másom nem fájt, ezek szerint ketten voltak, ha nem többen és valaki elkapott… még a gondolatra is kiráz a hideg, hogy betörtek a szobámba és elhurcoltak és én még észre sem vettem… de vajon mit akarhatnak tőlem?

- No lám felébredt a Csipkerózsika! – hallok meg egy hangot magam mellől, ami ismerős.

- Ki vagy te? – kérdeztem meg a felém tornyosuló cseppet sem szimpatikus alaktól.

- Aki idehozott, ennyi információ épp elég.

- Ez esetben kösz a leütést… - jegyzem meg célozva neki, hogy erre egyáltalán nem volt szükség…

- Szívesen máskor is! – belőle még ki is nézem, hogy vigyorogva ütne le megint…

- Cööhh…

- Inkább pattanj, a főnök már vár rád. Jobban jársz, ha nem várakoztatod tovább. – rántja le rólam a takarót. Még mindig a pizsamámban vagyok, ez legalább egy jó jel. De hát nem épp olyan állapotban vagyok, hogy kipattanjak az ágyból, mint Micimackó, ha hajnalodik… mire ki lettem segítve, vagyis ráncigálva… - Igyekezz!

- Jól van, jól van. De úgy nem megy, hogy hasogat a fejem és kettőt látok!

- Örülj neki, hogy legalább látsz még valamit… - motyogta az orra alatt…

- Tessék?! – kérdeztem vissza.

- Semmi… na gyerünk menj előttem! – mondta és lökött rajtam egyet az egyik irányba.

- De hát az se tudom merre kell menni észlény… - szóltam vissza.

- Én a helyedben nem szólogatnék be… a főnök sem jó kedvéből hurcoltatott ide, szóval szó nélkül végezhetnék veled. – de valamiért nem tudott megfélemlíteni, és csak a szememet forgattam. – Na eredj! – lökött rajtam megint egyet, és utána adta az instrukciót, hogy merre haladjak.

Egy ajtó előtt megálltunk, két kopogás után belépett, engem a folyosón hagyva, fel se eszméltem és újra mellettem volt.

- Nyomás be, és ha jót akarsz legyél…hm… jó kislány! – kaptam búcsúzóul a jó tanácsot, és pillanatokon belül az ajtón túl találtam magam.

Hát eddigi sorozatfüggőségem alapján egy tökéletes vallató szobába kerültem… egy asztal, két szék, egyedül a vakító lámpát hiányoltam… de volt más lehetőség is arra, hogy megeredjen az ember nyelve, ha más nem az ember vére…

A szobában lévő férfi szépen lassan megfordult és gonosz mosolyra húzta ajkát, majdnem, mint az álmomban, még a hideg is kirázott és nem akart szűnni. Ezen lenge öltözékem sem segített és a jég hideg padló sem mezítelen talpam alatt, még sem tudott igazán foglalkoztatni most az, hogy tüdőgyulladást vagy felfázást kapok... Inkább az előttem álló alakot bámultam… Barna kócos haj, csoki barna szem, csábító ajkak, férfias volt az egész arca, még sem az olyan kemény, durva, inkább hívogató. Magyarán a bugyijába tud olvadni ettől a pasitól az összes csaj… Magas, szálkásan izmos testén egy bordó inget viselt felül, a könyökéig feltűrte, a legfelső két gomb ki volt gombolva, és a nyakkendője

is lazábbra volt húzva, alul egy fekete öltöny nadrág volt rajta, egy bőr cipővel kiegészítve. Míg kilegeltettem a szememet, addig ő is, és körbe járt, majd a hátam mögé került.

- Ülj le! – parancsolt rám.

- Inkább állnék…

- Ahogy gondolod Victoria. – teljesen ledöbbentem a nevem hallatán.

- Te tudod az én nevemet, de én nem a tiédet. Ez nem fer. Miért lettem idehozva? – szólaltam meg, mikor magamhoz tértem a meglepettségből.

- Az, hogy én ki vagyok most nem lényeges. – mondta bársonyos hangon, mégis fellelhető volt benne a fenyegetés súlya. – Hogy miért kerültél ide? Kicsit belekavartál a levesünkbe a legutóbbi húzásoddal!

- Milyen húzásommal? – adtam a hülyét, mert tényleg nem tudtam mire gondol.

- Ne játszd a hülyét. – fel sem emelte a hangját, de a hangjától kezdtem úgy érezni magam, mintha tényleg csak megjátszanám magam, és a világon épp most elkövetett összes gyilkosságot be tudnám ismerni, hogy én voltam az elkövető… és mindezt pusztán a hangja miatt…

- Hidd el, ha tudnám miről lenne szó nem lennék szerintem itt… sokkal szívesebben lennék most valahol máshol fájdalomcsillapítókat eszegetve az átkozott fejfájásra… - dörzsöltem meg fájó testrészem. Azt hiszem a fejem a legértékesebb, mivel hál égnek aggyal is megáldott az anyatermészet, nem csak jó külsővel. Persze a férfiak egyből azt szúrják ki, aztán meg bosszankodva elhagynak, mert nem tudnak átejteni… így legalább nem a bankszámlámon szereplő összeggel lépnek le, ami számomra nagy előny, ha már megdolgoztam érte. Csak arra nem jöttem még rá, hogy ha van eszem ahhoz, hogy ne basszanak át, akkor miért mindig ilyeneket fogok ki kész rejtély…

- Akkor emlékeztetlek… bár úgy gondolom eszedbe fog jutni! Nem rég valahogy sikerült a vendégeket eltéríteni attól a bártól, ahol a nővéred dolgozik, és valakivel elintéztetted, hogy rendesen szégyenítse meg…

- Ja hogy az?! – így már tényleg eszembe jutott, és bármily furán hangzik büszke voltam magamra. Gonosz dolog, de hát jó kis terv volt, sikeresen véghezvitték az emberek, és én örültem, mint majom a farkának és még egy cseppet sem éreztem magam miatta szarul.

- Igen az!

- De neked ez miért probléma? Csak nem a te kurvád? – néztem rá szemöldök ráncolva, nem értettem az összefüggést.

- Nem, de az én problémám, mivel nem kevés bevételtől elestem azon az éjjelen.

- Mégis ki vagy te?

- A maffia vezére… És most kitalálod, hogy teszed jóvá a kis akciódat vagy a nővéred csak a holt testeddel fog találkozni, aminek információim szerint nagyon örülne. – azt meghiszem… Mikor megfordult egy kés volt a kezében és azzal szórakozgatott jó kedvűen és egyre közelebb jött hozzám. Akkor láttam, hogy ez dehogy kés, egy kisebb tőr, a kés ehhez képest akkora, mint hozzám Hüvelyk Panna… elém érve az állam alá illesztette a tőrt és várt, akaratlanul is nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a penge elmozdul és megsebzi a bőrömet szabad utat adva az éltető véremnek… - Látom nem jut eszedbe semmi, ez esetben… - vág elgondolkozó arcot. – Vannak számodra lehetőségeim még, mivel kár lenne a csinos kis pofidért. – oh anyám, csinos kis pofi, hol él ez? 22 éves önálló nő arcára nem mondjuk azt, hogy csinos kis pofi… De felháborodásomnak nem adtam inkább hangot, nem voltam olyan helyzetben. – Az első, hogy saját zsebből fizetsz, de nem hiszem, hogy lenne annyid. A második, hogy az egyik bárban megkeresed a pénzt, minél több vendéget odacsalogatva! És az utolsó vagyis utolsó előtti az, hogy itt maradsz, az előző életedet úgy ahogy van elfelejtheted, itt engem szolgálsz, ha szólok ugrasz…

- Mi vagyok én kutya? – mordultam fel, mire ismét megvágott a tőr éle, ő meg egy szemforgatás után tovább folytatta.

- És az utolsó lehetőség, a már ismert halál. – ez amúgy sem hangzik jól senki szájából, de az övéből, ahogy kiejtette egyenesen kirázott a hideg. Arrébb húztam a fejem először, hogy meg tudjak szólalni, ő nem nyúlt utánam és én sem teketóriáztam a hallgatással.

- Meddig gondolkozhatok rajta?

- Semeddig, azonnal dönts.

- Még 5 percet sem kaphatok?

- Talán – mosolyodott el vészjóslóan. Én arrébb léptem tőle és a székre roskadtam, fejemet tenyereimbe hajtottam és lázasan gondolkoztam. Hallottam, hogy elindul valamerre a szobában, nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg mit csinál. Mintha megérezte volna, hogy őt nézem visszafordult és fél oldalasan elmosolyodott. Úgy csapott belém a felismerés, mint a menykő.

- Én téged ismerlek! – pattantam fel a székről azt felborítva és elé sétáltam, mondjuk ez nem tett valami jót. A fájdalom belehasított a fejembe és a dolgok táncolni kezdtek a szemem előtt, egyik kezemmel a fejemhez kaptam a másikkal valami kapaszkodót akartam, de csak az előttem álló egyén volt kartávolságba. Miután enyhült a fájdalom, felnéztem kutató szemeibe és elengedtem. – Bocs vagy kösz, vagy tudom is én mi…

- Sokáig tartott felismerned… - mosolyodott el újra, ami már nagyon kezdett az agyamra menni, először azzal fenyeget, hogy kinyír most meg jót derül azon, hogy végre felismertem? Ez normális?

- Mert sokat ittunk… és reggel már nem voltál sehol… azóta pedig nem hallottam felőled… - csak tudnám miért magyarázkodom… és miért akartam azt, hogy reggel felébredve mellettem legyen… hiszen majdnem részeg voltam, magányos, és ő meg jött és szó nélkül megcsókolt, de úgy… oh istenem… kapva a lehetőségen, hogy egy helyes pasi magától kiválaszt magának akárcsak egy éjjelre, kielégítve így mindkettőnket belementem a dologba és a lakásomon kötöttünk ki, és lefeküdtünk, nem is egyszer…ahhh... na jó uralkodnom kell magamon most és nem a perverz fantáziámban élvezkedni…

- Csak te ittál sokat… - javít ki, mire elpirulok. Nem szokásom sokat inni, de néha nekem is szükségem lehet egy kis ereszd el a hajam bulira… hát az az volt… még is mindenre emlékszem.

- Mindegy… szóval mi ez az egész? Jó vicc volt igazán… Kitalálta ki, a nővérem?

- Nem vicceltem, teljes mértékben igazat mondtam. – még sem tudtam elhinni teljesen, de nem hiszem, hogy ennyire tudna színészkedni a srác, hogy ilyen komoly dolgot a szemembe hazudjon. – Szóval, mit választasz?

- Mennyit kellene fizetnem?

- Annyit, amennyit te nem tudsz!

- Honnan veszed? – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Mindent tudok rólad, egyszerűen mindent.

- Félelmetes vagy… - mire felröhögött. Kár, hogy én nem tudok vele együtt nevetni… - Akkor a harmadik a legideálisabb… mivel azt mondod annyi pénzem nincs, hogy az megfeleljen, az amúgy szerintem nem is üres bankszámládnak… prostinak nincs kedvem beállni a nővérem mellé… és még élni szeretnék, csak tudnám minek… azaz kérem a pórázom… de veszettség elleni oltás nem kell… ha valakit megsebzek szeretném, ha megveszne… - humorizáltam, amin ő csak jót mosolygott… - Viszont…

- Igen? – szólt közbe.

- Lenne egy kérésem, hogy pár cuccért hadd menjek vissza a lakásomba.

- Minek, itt mindent megkaphatsz, csak szólnod kell nekem.

- Az meg lehet. De a személyes dolgaim ott vannak és nem itt, és nekem szükségem van rájuk.

- De mondtam, hogy felejtsd el az eddigi életed! – mondta komolyan. Engem nem érdekel az se, ha ő az atya úr isten, de nekem a cuccaim kellenek!

- Igen, feladom az életemet, de az emlékeimet nem veheted el tőlem, sem a személyes tárgyaimat, és én legalább azokhoz szeretnék kötődni.

- Nem értem miért ez a herce hurca, de ha szenvedni akarsz akkor én nem akadályozlak meg benne.

- Kössz… mintha kértem volna, hogy csinálj nekem kopoltyúkat a torkomra…

- Azok csak kis karcolások! Pár nap és elmúlnak! – simított végig arcomon, picit megemelve államat, hogy megnézze a vágásokat. Annyira még sem idegen ez az idegen… De hogy is hívják? Nem rémlik, hogy valaha is mondta volna…

- Öhm… szóval akkor… hogy is hívnak téged?

- Christopher Blake.

- Azt hiszem nekem nem szükséges bemutatkoznom…

- Való igaz. Viszont örülök az újbóli találkozásnak!

- Hát még én… - mondtam keserűen, ő meg fogta és a tenyerét a tarkómra rakta, úgy húzott magához közelebb, hogy megcsókolhasson, először lágyan majd érezte, hogy visszacsókolom, teljesen feleslegesnek éreztem az ellenállást, ő pedig elengedte magát és még vadabbul falta a számat. Csak akkor szakadtam el tőle mikor megéreztem, hogy eldönt az asztalon, a lábaimat mégis csípője köré kulcsoltam. Ezzel akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá és altájamon megéreztem meredező férfiasságát, ennek hatására apró nyögést hallattam… ő meg újra meg akart csókolni. Nagy nehezen sikerült magamtól eltolnom, mert most fontosabb dolgokon jár az eszem, azt hiszem… de ő továbbra is ostromolt.

- Á-ááá. Figyelj! Szóval akkor elmehetek a cuccaimért? – úgy érzem legalább ezt a harcot nyerjem meg és egy időre szabad vagyok.

- El, de veled megy valaki még mielőtt megszöksz. Ne feledd, messzire elér a kezem.

- Már miért próbálkoznék szökéssel, amikor tudom jól, hogy egyből a halálos ítéletemet írnám alá? Azért hülye nem vagyok. – szálltam le az asztalról.

- Tudom.

- Ki jön velem?

- Rick, aki idehozott. – na ez akkor fasza út lesz… mire be is lépett az említett.

- Akkor megyek is! – valami okból folytán késztetést éreztem arra, hogy puszit adjak a szájára, amit meg is tettem. Azonnal kezem után kapott és elmélyítette a csókot, egyik keze újra a tarkómon játszott, a másikkal derekamat cirógatta. Egyik kezével egy laza mozdulattal megszabadított hajgumimtól és hosszú barna hajam hátamra omlott, ezt kihasználva beletúrt hajamba. Gyenge pontomat egyből megtalálta, és a csók közben felszisszentem.

- Au.

- Mi baj? – távolodott el tőlem.

- Auauau! Engedd már el a fejem! Fáj!

- Mi?

- A sérülésem, ahol leütöttek!

- Hm… hadd nézzem! – és megforgatott, ahogy körbenéztem Rick sehol sem volt. – Csak felületi sérülés, bár igaz, hogy felszakadt, és megdagadt, de hamar elmúlik majd.

- Köszi doktor bácsi… Hova lett, Rick?

- Kiküldtem.

- Mikor?

- Mikor rám vetetted magad.

- Haha. Inkább fordítva édes! Amúgy valahol le tudnék fürödni?

- Megmutatom a szobádat. Az enyém mellett van. – nem kis pályás… egyből úgy gondolta, hogy itt maradok? Vajon egész végig erre ment ki a játék? Hiszen, ha mindent tud rólam, azt is, hogy mennyi pénzem van, akkor simán rá licitálhatott… Nem tudom mit higgyek. Közben elkezdtünk felsétálni, valamit magyarázott a kis luxus villáról, de nem tudtam odafigyelni, pedig lehet nem ártott volna… – A szobában megtalálsz mindent, a gardróbban egy pár ruhát is… bár azt hiszem megvárom, míg végzel. – tárta ki az ajtót, és utánam belépett. – Ott a fürdő. – mutatott az egyik ajtóra. Miközben rájöttem, hogy én eleve ebben a szobában ébredtem fel… bevonultam a fürdőbe, fél szemmel láttam, hogy ő a kanapén elterpeszkedik, ami majdnem a szoba közepén állt. Végezve a zuhanyozással és haj mosással, mi közben az összes létező káromkodást felsoroltam, míg a samponnal és a vízzel találkozott a fejbőröm… egy törölközőbe csavarva mentem vissza Chrishez, hogy megkérdezzem hol is találom a ruhákat.

- A ruhák merre vannak? – szólítottam meg hirtelen, nyugodtan fordította fejét felém, hát ezek szerint nem szívbajos. Mondjuk gáz, hogy ha a maffia fejeként nyámnyila nyuszika lenne… Még mindig nem tudom fel fogni, hogy ez tényleg igaz és én ebbe belekeveredtem, és a legszebb, hogy az átkozott nővérem miatt…

- Mi lesz, ha nem mondom meg? – sétált elém és súgta a fülembe, direkt ingerelve engem is. Áttért a nyakamra és azt kezdte el csókolgatni…

- Akkor nem fogok tudni felöltözni.

- Az nekem nem baj – kényeztette tovább kulcscsontomat. Pasik… de a dolgához nagyon ért tapasztalataim szerint jobban, mint a többi. Muszáj voltam megkapaszkodni benne különben a lábam cserben hagy. Ezt egyből a maga javára fordította, felkapott és elfektetett a kanapén, és lábaim közé férkőzve magasodott fölém, egy pillanatra a szemembe nézett és újra neki esett szabad nyakamnak és vállamnak. Egyik kezével a combomat simogatta, a másikkal mellemet kezdte el masszírozni, néha a csípőjét hozzám dörgölte. Hát ha lett volna bugyim önként hajítom el, hogy soha többet ne lássam azt a ruhadarabot, se bármelyik társát, de épp ez a baj, hogy alig van rajtam valami. Nem tudom mit gondol, de nem fogom az eddigi elveimet ilyen könnyen feladni…

- Hagyd abba! – toltam el magamtól.

- Miért? Nem élvezed? A múltkor nagyon is élvezted!

- De…

- És amúgy is az enyém vagy.

- Hát meg a nagy… - de nem hagyta, hogy elküldjem a búsba, combomon lévő kezével beljebb simított és két ujjával belém hatolt és az érzésre felnyögtem. Az arcára olyan mosoly ült, hogy meg tudtam volna ölni, lerítt róla, hogy felettébb elégedett magával, hogy sikerült felizgatnia, az arcára volt írva, hogy az övé vagyok, nagyon utáltam ezért.

- Még mindig hagyjam abba? – nézett rám fölényesen.

- Igen! Nem akarom, nem így és nem most. Dolgom van.

- Akkor keresek valakit, aki készségesebb nálad… Részegen jobb voltál. – leszállt rólam és kisétált. Valamiért minden egyes szava pofonvágásként ért… hát részegen mindenki készségesebb… én hülye belementem életem legelső és legutolsó egy éjszakás kalandjába ezzel az elmebeteggel és idáig jutottam… úgy érzem nem egy vállveregetést megérdemlek…